Ha megtalálom, hogy hol lehet átírni a nevet…..

Tegnap sikerült megint jó negyedórát késnem a kedd4-ről, és egyszerűen képtelen voltam azt mondani, hogy én, és naná, hogy szinte semmit nem beszéltem. Ja, jó szokásom, hogy egy kábé 10×10-es színes papírkát hajtogatok akkurátusan. Minden alkalom egy lap. Meg a csend. Nem tudom, miért nem tudok beszélni és persze azt sem, hogy vajon mi a fenét kellene mondanom, mesélnem. Így a sógorról meséltem főleg, ha valamiről egyáltalán.

Borzasztó. Olyan vagyok, mint egy kamaszkori depressziós, nekem-semmi-se-jó tizenéves. Miközben már a 30 is elmúlt. Mi a francot tettem az elmúlt 15 évben??

Keresünk terapeutát neki, mert ez így nem megy. Hmmmm, nem tudok értelmesen írni.

Bocs, te, olvasó, aki ezt a szart végigfutottad – tök feleslegesen.

Nálunk van a sógorom pár napja, most kezdi az egyetemet, vagyis kezdené, de csak lébecol. És rengeteget alszik, ami azt is jelenti, hogy egész nap halál halkan bolyongok (hamár hollandi) a lakásban, hogy ki tudja pihenni magát. Olyan az a fiú, mint aki évek óta nem aludta ki magát.

Közben meg készülődnöm kellene, este buliba megyek a volt kollégáimmal és semmi kedvem nincs hozzá, ergo órák óta tervezem, hogy készülődni fogok. Mindegy, remélem, elleszek.

Jó lenne tudni, hogyan lehetne ettől a borzalmas nyomástól megszabadulni. Egyáltalán lehet-e vagy én már örökre elromlottam és már csak puszta izommozgást végzek – egy ideig.

Kérded tán, miért teszem én ezt,

Nem tudom én se, de érzem:

Szerteszakít ez a kín.

Vagy valahogy így. A latin tuti, ott nincsenek verziók.„Odi et amo, quare id faciam, fortasse requiris; nescio, sed fierí, sentio et excrucior” Szépen összefoglalt epigramma. Ez jutott eszembe az ambivalenciáról. Catullus jól megmondta, írhatom is a következő, kicsit régebbi megállapítást: nincs új a nap alatt. Ambivalencia: a minden fájdalom összpontosul és a semmit se tudok érezni kettőssége.

lehet így:

Vagy nem. Ki tudja.

Ambivalencia.

Ment a szokásos terelés, a terapeuta próbált kérdezni, utalt arra, hogy mikre is lenne kíváncsi, de nem megy. Rohadtul szégyellem, ha magamról beszélek.

Aztán mindenféle apró történeteket találtam ki, és kétségbeesve néztem az órát. Hozzá kell tennem, mindig kések vagy 10 percet, most meg le akartam lépni, de a terapeuta nem engedte. Arra gondolt, hogy azért akarok-e lelépni hamarabb, mert sírhatnékom van. Nem tudom. Gyűlölném őt, ha sírni látna.

Mindent teljesen reménytelennek látok. Szeretném, ha minden jó távol lenne tőlem, és akkor fájdalom se lenne. Nem lenne semmi sem. Úgy lenne jó.

A terapeuta emelt a szorongásoldón, meglátjuk, mi lesz a vége.

Azt mondja, meg kellene élnem dolgokat, át kellene élnem őket. Tudom, tudom, hiszen az a normális, de én csak nézem magam, nézem, nézem, mint egy idegent.

Hihetetlen, mennyire nem tudok beszélni senkinek sem. És nyomaszt, hogy csak rajtam múlik.

Nem kell nekem ez ennyiért. Nagyképűen azt is mondhatom, hogy nem ezért tanultam annyit, de ez nem igaz. Az azonban igen, hogy ez távolról sem olyan munka, ami passzolna az elképzeléseimhez, ami alapjáraton nem lenne gond, de nincs továbblépési lehetőség. Akkor inkább egy hasonlóan távoli munka előrelépési lehetőséggel. És persze zavart még pár dolog, és együtt sok lett. Lemondtam. A páromnak alig mertem bevallani, de utána összeírtam a kevéssé szimpatikus elemeket, és teljesen elfogadta. Huh. A terapeutámnak egy szóval nem mondtam, hogy ma próbanap van, de a kedd 4-ről egy másik postban. Teljesen rosszul voltam fizikailag, most sem oké teljesen, de nagyot változott a közérzetem, miután beszéltem a tulajjal és elmondtam neki, hogy elnézést, mégse.

Elküldtem 4 életrajzot ma is, az egyik helyről már szóltak is, hogy szólnak, mikor menjek be számítástechnikai felmérőt (?) írni.

Azt utálom, hogy ha valami nem teljesen tisztázott, akkor a gyomrom percek alatt kész van. Kívülről persze nem látszik semmi.

Vacilálok nagyon. Holnap estére jobban fogom érezni, hogy merre tovább.

Ráadásul reggel szervízbe kell vinni a kocsit, majd jön egy állásinterjú. Ja igen, nincs állásom. Ez meg egy mélyen képzettségem alatti meló, de ki tudja, lehet, hogy érdekes. Bár kíváncsi vagyok, a fizu mennyi, mert az se mindegy, miközben persze legyen kihívás, változatos valamelyest, és jó lenne, ha előrelépési lehetőség is lenne. Álmodik a nyomor valószínűleg. Na mindegy, ha a fizu nem túl gáz, lehet, hogy bevállalom. Jó lenne heti 2 terápia például.

Volt egy időszak, amikor heti kettő volt, óriási a különbség. Egy hét alatt simán -önkéntelenül- visszazárok. És megy a küzdelem kedden 4-kor, hogy ne kerüljek el minden rázós helyzetet, mondjam, hogy én, és ne azt, hogy ‘emberek’.

A gyógyszer eddig semmit nem hatott – azt hiszem, persze ki tudja, ez rohadtul nem mérhető, sajnos.

Jó nagyot fogok hallgatni szokás szerint, azt hiszem.

“Tisztán és átláthatóan mentem magam előtt, könnyedén, és súlyosan követtem magam.” (Nádas P.)

Valahogy így, irányítani meg nem tudom az illetőt, csak bámulni.

A meditálást nem hagytam abba, illetve, kerestem még anyagokat, egyelőre John Daniels ‘Meditation For A Good Night’s Sleep’ albuma nagyon tetszik. Azt hiszem, jobban bírom az olyasmit, ahol nem magamat kell elképzelni (vajon miért), hanem csinálni kell ezt vagy az, esetleg elképzelni valamit, jelen esetben egy vonatot, ahol persze elvileg én vagyok, de mégis más. Azt hiszem, nem tudom jobban leírni. Bónusz, hogy tényleg jól alszom ettől a két tracktől (vagy csak placebo, de kit érdekel). Ugye nem írtam még arról, mennyire nem tudok aludni?

Fentebb az egyik muskátlim látható, élőben gyönyörű. Sajnos a fényviszonyok nem voltak épp tökéletesek, de az ígéret az ígéret, majd valami naposabb alkalommal csinálok új képeket.

Az új szerzemények:

Erős kis krizantémumok, nagyon drukkolok nekik.

Egy kis összkép:

És végül a másik muskátli:

Nem túl nagy a “balkonkertészetem”; idén tavasszal kezdtem a virágokkal foglalkozni, ezzel a nyárral elégedett vagyok, jövőre lesz majd bővítés. Az esténkénti foglalkozás velük kifejezetten kikapcsol. Kellemes tevékenység.